Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Földi József: Móra Ferenc és a jászok

Földi József
MÓRA FERENC ÉS A JÁSZOK
A nagy író a miénk is


Mezősi Károly – a Petőfi és Móra életrajzokat árnyaltabbá és hitelesebbé formáló,
elévülhetetlen érdemeket szerzett irodalomtörténeti kutató – Kiskunfélegyházán,
1999-ben kiadott, Írások Móra Ferencről című műve számos, a Jászság, elsősorban
Jászberény és Jászárokszállás népének különös figyelmébe ajánlható ismereteket
is tartalmaz.
A Kiskunfélegyházán – Móra Márton szűcsmester és Juhász Anna kenyérsütő
asszony gyermekeként – született író huszonkét éves korában, 1902 májusában
került Szegedre, ahol a híres Szegedi Napló munkatársa lett. Érdekes, hogy édesapja
– jó negyven évvel korábban – szülővárosából, Jászberényből, ugyancsak Szegedre
indult munkát keresni. „ő, mint szűcslegény kelt vándorútra, még az ipar céhkorában,
1858-ban. Akkortájt indult meg a cegléd-szegedi vasút. Útiköltségre azonban csak
Félegyházáig futotta. Így a Jászsággal rokon kiskun városban szegődött be
szűcssegédnek. A három legényév eltelte után a kiskunfélegyházi szűcs céh tagjai,
a város pedig lakosai sorába fogadta: még ebben az évben, 1861-ben családot
alapított. Egy szegény félegyházi zsellérember leányát, Juhász Annát vette el. Tíz
gyermekük közül a nyolcadiknak született Móra Ferenc.”
Móra Márton ikertestvérével, a szintén szűcssegéd Andrással indult útnak Jászberényből
Szeged felé, de útközben – a kecskeméti vasútállomáson – hamiskártyás
szerencsejátékosok elnyerték a pénzüket. A maradék pénzzel csak Félegyházáig
jutottak, ahol mindketten munkába álltak és meg is ragadtak.
A Mezősi Károly könyvében közölt írások közül Balogh Jánosé rendkívüli
érdeklődésünkre tarthat számot, ezért, valamint a nagyobb nyomaték és hitelesség
kedvéért ezt az írást teljes egészében idézem:
„Meghatóan kedves, meleg hangú levelet kapott a jászberényi Lehel Vezér
Gimnázium 1962. május 23-án. A levél írója, Katona Endre, az iskola egyik volt
növendéke, aki 1902. július 13-án érettségizett a jászberényi gimnáziumban –
jeles eredménnyel.
A hálás tanítvány még hatvan év távlatából is szeretettel gondolt az „alma
mater”-re, és hálája jeléül nem mindennapi Móra-dokumentummal ajándékozta
meg az iskolát. Két eredeti képeslappal, amelyet Balatonfüredről írt neki Móra
Ferenc 1931. december 16-án. A levélváltás körülményeiről Katona Endre a
következőket írja: A dolog historikuma az, hogy az író műveiben annyiszor hangoztatta
kiskun mivoltát, hogy megsokalltam a dolgot és megírtam neki, hogy

Félegyházán csak a föld kiskun, a népesség azonban jászsági település, s ez nem
is olyan régen, csak Mária Terézia alatt történt. Ezt mutatja igen sok családnév
azonossága is a jászságiakkal. A Jászság, írtam – amely oly kevés íróval dicsekedhetik
–, nem hagyja elvitatni magától Mórát.
Erre írta válaszul a két balatonfüredi képeslapot az író. Tekintettel arra, hogy
az – egyébként tetszetős – írást elég nehéz olvasni, szövegének másolatát itt
közlöm: Az első lap:
„Kedves Doktor Uram, utánam küldték szíves sorait ide, ahol orbánc, trombózis,
csonthártyagyulladás s egyéb álláshalmozások után összedrótoztattam magamat.
– Ami most már a lényeget illeti, én is ismerem a gondolom 1741-beli településtörténeti
Filigy-Fil Félegyházárea. Persze, hogy igaza van önnek. Pláne, ami az
én személyemet illeti, hiszen az én apám csak 1861-ben vándorolt be –
Jászberényből. De ha már utcát kaptam a kiskunoktól, nem tagadhatom meg
őket. Szívbeli meleg köszöntéssel hálásan szorítja vissza a kezét Móra Ferenc.”
A másik lap.
„A pedinter már leszaladt a postával, mire még egy családtörténeti adat eszembe
jutott. Az apám Jászárokszálláson tanulta ki a szűcsséget. A felszabadító mesterét
Tejbetök Andrásnak hívták. Ez olyan klasszikus név, hogy megérdemli ezt a külön
kártyát. Nagyon meleg köszöntéssel Móra Ferenc. 931. XII. 16.”
A Móra család Jászságból való eredete egyébként közismert tény. Tudomásom
szerint azonban még nem jelent meg olyan dokumentum, amely azt tanúsítaná,
hogy Móra maga is „második szülőföldjének” tekintette a Jászságot. A „Jászság
írókban szegény földjének” azonban az is jólesik, ha egy ilyen nagy író élete során
egyszer-egyszer mer rágondolni – mint édesapja szűkebb pátriájára – anélkül, hogy
ezzel meg akarná tagadni a hálás kiskunokat.”
Eddig Balogh János írása.
Ezt követően Mezősi Károly utal arra, hogy „Móra Ferenc: Családfa c. tárcáját
maga is azzal kezdte, hogy az apja jászkun bevándorló volt a kiskunok földjén,
Félegyházán. A családi hagyományból még annyit tudott, hogy jászsági nagyapja
juhvágással foglalkozott, nagyanyját pedig „úgy rémlik, Dudás Erzsébetnek hívták.”
Már jobban ismerte a félegyházi, anyai nagyszülőket, de a „családfát” feljebbi
ősökhöz itt sem tudta felvezetni, mint általában azok, akiknek a „közrendű” félegyházi
kiskunok utcájában, „a Daru utcában volt várkastélyuk.”
Amidőn pedig Gyanús nevem c. írásában a Móra-név eredetét vizsgálta, azt is
megemlítette, hogy a Jászságból felkereste őt Móra Mihály nevű atyjafia, nyug.
táblabíró, aki a Móra-családfát hitelesen kétszáz évre visszamenőleg összeállította.”
Az idézett Móra-levelekben tévesen szerepel apjának 1861-ben történt bevándorlása,
mert ez az évszám a kiskunfélegyházi lakosok közé „bevétetésre” (1861. február)
vonatkozik. Ugyanezen év novemberének 13. napján kelt a házassági anyakönyv,
amely szerint Móra Márton 26 éves, jászberényi születésű ember, atyja neve: Móra
István, anyja neve: Gulyás Erzsébet (tehát nem Dudás, ahogy az író emlékezett). A
házassági anyakönyvi bejegyzés szerint az apai nagyszülők redemptusok voltak.
Az anyai felmenők plebejusokként jegyeztettek fel. Juhász Anna azonban „büszkén
emlegette félegyházi juhász nemzetségből való származását. Nemcsak a neve volt
tehát juhász, hanem az ősök foglalkozása is. Móra István anyai szépapjáról azt is
megírta, hogy szintén nevezetes ember volt Félegyházán, „mert írástudatlan létére
olyan szélmalmot szerkesztett, aki: fütyült. Még nóta is szólt róla.” Ugyancsak
téves a betelepülés levélben szereplő 1741-es évszáma, mert Kiskunfélegyháza
jászsági betelepítése 1743-ban történt.
Illyés Gyula Petőfi Sándor című nagy ívű munkájában írja a következőket:
„Félegyháza lakosai büszkén emlegetik származásukat. Magyarok? Nemcsak
színmagyarok, hanem ráadásul kunok ők, amin valami olyat értenek, hogy a
magyaroknál is magyarabbak. Sőt még a kunok közül is kiválnak: jászokkal vegyült
kiskunok, ami kétségtelenül a föld legelső népét jelentheti.”
Mezősi Károly szerint Móra Ferencben csak mint családi emlékezés élt az apai ági
jász származás ténye, anélkül, hogy a Jászságot második szülőföldjének tekinthette
volna. Sajnos, Mezősi Károlynak igaza van ebben (is), hiszen Móra – Petőfihez
hasonlóan – a kiskunok fiának vallotta magát, és ezt illik tiszteletben tartani. Azonban
épp ez a hitvallása mutatja a legjobban, hogy amúgy - anélkül, hogy tudatában lett
volna - igazi (ha nem róla lenne szó, azt írnám, hogy kunhátas, vagy vaskalapos)
jász volt, mert amit egyszer a fejébe vett azt az Atyaúristen sem tudta kiverni onnan.
Hiszen ő maga ismerte el, hogy Katona doktornak duplán igaza van jász eredetét
illetően, majd levelének végén mégiscsak kiskunokról beszél, mintha nem hatolt
volna el a tudatáig az a jászsági betelepülés általa is jól ismert és elismert ténye.
(„Kiskun ember vagyok én, makacs és még a vélt jussából sem engedő, nemhogy a
maga igazságából.” írja másutt magáról.) Az apa, Móra Márton soha nem tagadta
meg szülőföldjét. Lánya, Juliska írta róla – a végtelen jókedvű, nótás, táncos, barátkozó
emberről –, hogy ha földije, jászberényi ember vetődött el Félegyházára, elhívta
magukhoz, megvendégelte, rétest süttetett neki. Még azt is megkockáztatom, hogy
Móra kiváló humora és humorérzéke a kamukéros jász gondolkozásban gyökerezett
(pl. Furfangos Cintula, A bűbájos Küsmödi). Az ásatásoknál segédkező kun napszámosairól
– akiket hun utódoknak is nevezett írásaiban – például azt írja, hogy „
Végre is az én napszámosaim már tudnak a jazigokról és ha a sora kijön, a gepidafejű
istenit szidják egymásnak.” Az Ének a búzamezőkről című művében található például,
hogy „szaladozik egyik gödörtől a másikhoz, mint jászok ebe a homokon.” Az író
szókincsének, kifejezésmódjának jászsági összefüggéseit érdemes lenne egy külön
tanulmány keretében górcső alá venni. Ismeri és elég gyakran használja például a
limbus szót. Móra meg is magyarázza, hogy íróasztalának süllyesztőjét érti alatta.

Szereplői előgetnek, vagy például a tüzes emberrel ijesztgetnek, akárcsak a
Jászságban. Fel kellene kutatni az árokszállási Tejbetök (nyilvánvalóan ragadványnév)
András leszármazottait, akárcsak a berényi Móra és Gulyás család utódait.
Úgy látszik, akárcsak Móra, én sem tudok elszakadni a Tejbetök névtől, ezért még
egyszer visszatérek hozzá. Az írót annyira megfogta ez a jellegzetes árokszállási
tulajdonnév, hogy a Négy apának egy leánya (A festő halála) című regényében is
megörökítette:
„A vezetéknévnek manapság valószerűnek kell lenni, mert a Szenvfi Lorántokkal
és Esthajnali Kamillákkal kinevetik az embert ebben a reális világban. Kis Jánosokat,
Nagy Terikéket, Grün Manókat követel a korszellem és Kakukmezei Estella csak
akkor fogadható el, ha az író megsúgja, hogy a kisasszonyt az iskolában Steiner
Gizinek hívták. Viszont ebből jogi kellemetlenségei származhatnak az írónak,
különösen most, amikor az emberek rendkívül érzékenyek. Igaz, hogy az ilyesmi
akkor is megeshetik, ha az óvatos író a legfantasztikusabb neveket eszeli ki. Emlékszem
rá, hogy milyen nagy pör lett abból néhány esztendeje, hogy egy drámaírónk
Tejbetök Andrásnak nevezte el a paraszttragédiája falusi Rómeóját, éppen azért,
hogy a nagy számban található Kis Jánosokat magára ne haragítsa. A darab
diadalmasan járta be az egész országot, valami vándorgrupp elvitte Árokszállásra
is, ahol csakugyan találtatódott egy Tejbetök András nevű kovácsmester, bíróviselt
ember és hatgyerekes családapa. Azt sikerült vele megértetni, hogy a színészt, aki
az ő nevében ígért házasságot a kocsmáros Rézijének, nem ütheti agyon, hanem az
író ellen mégis csak megindíttatta a pört. Gondolom, még most is folyik, mert a
bíróság szakértőktől kért véleményt, s azok még nem tudtak megegyezni.”
Mikszáth óta senki nem tudott olyan derűs, meleg és együttérző, vagy ha kellett,
akkor olyan maró gúnnyal írni, mint Móra Ferenc. Szerinte az MTA alapszabálya
abból áll, hogy „aki a perpetuum mobilét fel akarja találni, azt nem fogadjuk be a
halhatatlanok közé”. A szódavizet kutyaijesztőnek hívta, a mappát makkfának, mert
annak legalább van értelme. Pósa Lajosról örökítette meg, hogy szegedi újságíró
gyakornokként elkövetett első riportjában, amely a „Csizmatolvaj a vásárban” címet
viselte, azt írta, hogy „az ismeretlen tettest Nagy Jánosnak hívják”.
Móra édesanyám legkedvesebb írója volt. Ha felejteni akarta az élet nehézségeit,
legtöbbször Móra bácsi (így hívta őt) agyonolvasott köteteit vette fáradt kezébe,
majd mintegy varázsütésre derű és harmónia űzte el a gondokat, bajokat. Jómagam
is sokat köszönhetek a nagy írónak, bárcsak minden gyerek az ő művein nőne fel, és
fedezné fel újra felnőtt korában Móra Ferencet, akitől csak jót és szépet lehet -
szórakozva - tanulni. Apai ágról is közel áll hozzám Móra, hiszen az apám is szűcs
volt, és Móra Mártonhoz hasonlóan igazi negyvennyolcas. Egyik dédnagyanyám,
Győri Julis pedig kenyérsütő asszony volt. A negyvennyolcas családi hagyományokhoz
Ferenc is hű maradt. A kiegyezés utáni kort úgy jellemzi, hogy „a liberalizmus
álarcában járt az abszolutizmus.” Egyik írásában szerepel a „németkék szemű” Sáfár
Laci, aki 67 helyett mindig 66+1-et mond. Az urakról – akárcsak Madarász László –
ő is azt tartotta, hogy „olyanok, mint a kéményseprő, aki minél magasabbra hág,
annál feketébb lesz”. Amikor Vágó Pál a szegedi árvizet festette „a szegedi notabilitások
még Jászapátiba is utána mentek a festőnek, mert mind ott akartak lenni a
képen” írja Móra.
Végezetül: akár elismerte Móra Ferenc jász eredetét, akár nem, mindenképpen
megérdemelné, hogy a Jászság a jelenleginél erőteljesebben ápolja emlékét,
munkásságát. Jászberényben van ugyan utcája, de nincs tudomásom arról, hogy
például Árokszálláson bármit is róla neveztek volna el…


/A szerző engedélyével/