Árokszállásiak Hantoson

Ismeretes, hogy a múltban nagyon szaporák voltak a jászok. Az a fránya, drága jász föld azonban sehogyan sem akart szaporodni, pedig a dolgos és szerzésre vágyó emberek nagyon szerették volna... A XIX. század második felétől kezdett élesedni ez a probléma, ami azután a XX. század első felében egyre erőteljesebben jelentkezett, nőttön nőtt a feszültség a társadalmi osztályok között. A föld után sóvárgók, azaz a családjukat kétkezi munkával eltartani akarók számára 1945-ben felcsillant a reménysugár. Megjelent a „Nagybirtok rendszer megszüntetéséről és a földműves nép földhözjuttatásáról” szóló, 600/1945. M. E. számú rendelet. Ennek végrehajtására Árokszálláson is megalakult a Földigénylő Bizottság. A Bizottság hatvan tagja az MKP, az NPP és az SZDP tagjai közül került ki. Nagy lelkesedéssel kezdték meg munkájukat, de hamar nyilvánvaló vált, hogy helyi szinten gondolkodva nem fogják tudni kielégíteni a mintegy 1300 (!) család földigényét. A Jászságban ugyanis nemigen volt nagybirtok. A 100 holdon felüli birtokból, a „háborús bűnösök” birtokából, valamint a községi és a közbirtokossági földekből csak 317 család igényét tudták csak úgy-ahogy kielégíteni. Ezért kénytelenek voltak máshol is megoldást keresni. Ìgy került a képbe a Fehér megyei Nagylók, illetve a hozzátartozó majorságok és puszták, közöttük Kishantos, Középhantos, Nagyhantos és Erdőmajor.

Hantos a Fejér megyei Mezőföld síkságának közepén fekvő, alig több mint ezer lakost számláló település. Hantosszék a középkorban a mezőföldi kunok önkormányzati szervezetének volt a központja. A település nevéből Ítélve nagyon régi magyar falu lehetett az ősi Hantos és valószínűleg gazdag is, mert a név kultúráltságra, azaz növénytermesztésre, szántóföldi gazdálkodásra utal.

Gyárfás István, A jászkunok története című nagy ívű munkájának III. kötetében (189-192. oldal) ír Hontosszékről, mint királynéi kun székről, melynek hatásköre legalább 14 kunszállásra terjedt ki. Gyárfás szerint Hontosszék először 1417-ben fordul elő egy oklevélben, melyből megtudjuk, hogy ekkor - kihalás folytán – érdemeiért Thobán Jakab kapta meg a királytól a hontosi kapitányságot a hozzátartozó Hontosegyházával, Ujszállással, Kétpolkárttal, Sárosddal, Tubaliszentpéterrel, Chobakkal, Ivánkatelekével és Gyolcsapálszállásával együtt. A magvaszakadt Gál örökösei azonban megtámadták ezt az adományozást, de – az oklevelek tanúsága szerint – 1419-ben az alperes győzelmével végződött a pereskedés. Az oklevelek említést tesznek még Bodmérszállásról, Karácsonyszállásról, Előszállásról és Jakabszállásról. Egy 1537. évi oklevél, mint hontosszéki kunszállásokat említi Kajtort és Perkátát is.

A mai Fejér megyében már Árpád idejében is itt voltak a kunok. Vajta például a névtelen jegyző szerint a Kievnél csatlakozott hét kun vezér egyike volt.

A török hódítás idejében a település elpusztult. Feltehetőleg a Mohács után Buda felé vonuló oszmán-török sereg törölte el a térképről egy időre az addig valószínűleg virágzó székközpontot. Mindenesetre 1537-ben már elpusztult helységként említik az oklevelek Hantost. A mai község a XVIII. századtól Nagyhantos néven említett uradalmi pusztából – melyet a XVIII. század végétől kezdenek faluként emlegetni – alakult ki. A Batthyányak, Zychyk, Fiáthok és a Sennyeiek voltak itt a földesurak. A nagybirtokokon dolgozó cselédek és leszármazottaik lettek a falu lakói. A falu 1872. és 1950. között Nagylókhoz tartozott, 1950-től pedig újra önálló község lett. A település külterületén lévő Kishantos a középkori Kert nevű falu utóda.

Ide, Hantosra érkeztek hosszas huza-vona után az önálló munkás életre vágyakozó családok. Eredetileg már 1945-ben el kellett volna indulniuk a telepeseknek, de az ügyintézés és az előkészítés annyira elhúzódott, hogy csak 1946 tavaszán indult új honfoglalásra, egy szebb és biztonságosabb jövő reményében az árokszállási jászok 43 családja. Nagylókon, (az ide történt kirajzást külön dolgozatban tárgyalom) illetve Hantoson a lakosság létszámához mérten ugyanis nagy volt a település határa. Hantosra, az 1946-os földosztáshoz kapcsolódóan nemcsak Árokszállásról, hanem a Jászság más részeiből is, elsősorban Fényszaruból érkeztek telepesek, összesen mintegy 70 család.

Most átadom a szót Hantos polgármesterének, Virág József úrnak, akinek a Jászvidék 1996. évi augusztusi számában megjelent ’Hantos múltja, jelene és jövője’ című, szeretett települését bemutató írásából idézek, most már szó szerint:

„A szorgalmas jász családok főképp Jászárokszállásról és Jászfényszaruból érkeztek, és munkájuk eredményeképpen egyre több új ház épült községünkben.

A mai lakosság körülbelül felét alkotják a betelepült jászok és leszármazottaik. Ma 1030 állandó lakosa van Hantosnak. A belterület majdnem szabályos négyzet alakú (1km x 1km-es). A 360 családi ház Székesfehérvár és Dunaföldvár között félúton található. Intézményeink – iskola, óvoda, orvosi rendelő, kultúrház, polgármesteri hivatal – működése egyelőre még biztosított. Nagy gondot jelent az iskola fenntartása, hiszen 122 iskolás után az állami finanszírozás csak a felét teszi ki a működési kiadásoknak.

A faluban települt ipar nincs, a fő tevékenység a mezőgazdaság, melynek jövedelme nem biztosít akkora iparűzési adóbevételt, melyből a hiányzó milliókat pótolni tudnánk.

Szerencsére a lakosság az első munkanélküli stresszből hamar talpra állt, így a szociális támogatási igény minimális. Fegyelmezett, szorgalmas emberek élnek itt, így joggal remélhetjük, hogy a település nem sorvad el, hanem az ország gazdasági talpraállásáig átvészeli a jelenlegi szűkös helyzetet.

A vezetékes víz 1991-ben, a földgázellátás 1993-ban készült, a digitális telefon pedig ebben az évben lesz bekapcsolva.

Ismeretségünket az országban főképp a Hantosi Mezőföld Népfőiskolai Társaság, a Faluvédő és Kulturális Egyesület és a helyi népművészeti csoportok biztosítják. Ők egyben a lakosság színvonalas kulturálódásának alapkövei.

Jászárokszálláson a jásztalálkozón ízelítőt kaphattak e sorok olvasói művészeti csoportjaink gazdag programjából. Hantos jövőjének záloga, hogy a 122 iskolásból 45 valamelyik művészeti csoport tagja, szüleik és pedagógusaik mindent megtesznek azért, hogy a jót és szépet tanulják.”

Mivel Hantosnak nincs vasútállomása, a buszok meg ritkán járnak, s különben is gyalog akartam menni, 2002 májusában elindultam Sárosdról Hantosra, ami olyan, mintha Györkről mennék haza, Árokszállásra. A mintegy 6-7 kilométeres úton gyönyörködtem a tájban (szép tavaszi idő volt, s az eső sem kapott el) és közben arra is gondoltam, hányszor, de hányszor tehették meg gyalog ezt az utat az Árokszállásról idekerült földijeink.

A falu maga talán Ágóhoz hasonlítható méretében, szerkezetében és egyáltalán összbenyomásában. A falu közepén található a templom. Úgy jártam, mint az előző évben  Nagylókon: belülről nem tudtam megnézni, mert zárva volt, környes-körű egy lílek së. Sárosdról jár át a pap ide misézni, akárcsak Nagylókra.

Az egykori Sennyei kastély intézői lakásából kialakított Polgármesteri Hivatalban a szálfatermetű, fiatal és energikus polgármester, Virág József fogadott. Tetszett, hogy irodájának fő dísze a nemzeti lobogó, a megye zászlaja és természetesen a településé. A hantosi zászlón aranysárga és kék szegély között, fehér mezőben a község címere található, alatta nagybetűs felirat: HANTOS. A falon is ott függött – több változatban – Hantos címere: zöld alapon, kék mezőben fehér lovon hátrafelé nyilazó kun vitéz, fölül, piros mezőben a földművelésre utaló jelképek.

A polgármester úr tájékoztatott, hogy nemcsak Árokszállásról, hanem Fényszaruból, meg Sirokról is érkeztek ide telepesek. Az ő anyósa is fényszarusi.

Próbált nekem árokszállásiakat „szerezni”, de ez nem bizonyult könnyű feladatnak, mert Kóczián István (felesége: Takács Anna, szintén árokszállási) éppen orvosi kezelésen volt Fehérváron, Görbe Károlyné (Görbe Károly fényszarusi), Kelemen Franciska (Paci néni) pedig valószínűleg elment a nyugdíjasokkal kirándulni. Végül mégiscsak szerencsém volt, mert az itt élő három Bobák testvér, Bálint, Mária és Margit (a legfiatalabb Bobák lány, Anna Simontornyára került) közül Bobák Bálintot otthon találta a polgármester úr és mindjárt el is vitt kocsival hozzá.

Bobák Bálint és Fényszaruból származó felesége szívélyesen fogadott. Amikor beléptem a portára teljesen olyan érzésem volt, mintha otthon, Árokszálláson lennék rokonaimnál a Liszt Ferenc, vagy a Mátyás király utcában. Házigazdám igazi árokszállási ember: barátságos, közvetlen, készséges, nyílt tekintetű, intelligens. Elmondta, hogy már sokan meghaltak, sokan elköltöztek az idetelepült árokszállásiak közül. Szabó Béláék például Fehérvárra mentek laknyi, Kaszabék két jánya meg Szigetvárra, illetve Kápolnásnyékre került. Czékmány Sanyi bácsi meg Dunaújvárosba ment az egyik gyerekhez, egy gyereke meg Sirokra költözött.

Bobák Bálint 1928-ban született, a Faragó malmáná’ laktak annak idején. Még ma is jól emlékszik az artézi kútra, meg arra a jó vízre, amit onnan hordott.

Nagynénje, Kaszab Ferencné, Bobák Mária és családja, Szabó Béláék, Perlakiék, Jakusék mentek az első csoporttal 1946-ban Hantosra. Bobák Bálinték 1948-ban mentek utánuk, csakúgy mint Kovács János és fiai.

A Bobák házaspár, Bobák Bálint (1904-1976) és neje, született Kaszab Veronika (1902-1969) (az alább közlésre kerülő egykori jegyzékben tévesen szerepel Kaszab Franciskaként) eladta az árokszállási házat és négy gyerekükkel Hantosra költözött. Két évig a Sennyei kastély istállójában kialakított szükséglakásban húzták meg magukat. Hantoson kaptak 12 hold földet meg egy hatalmas rétet. Akárcsak Kaszabék, ők is jószágot neveltek, szántottak, vetettek. Örömük nem tarthatott sokáig, mert csak egy évig gazdálkodhattak önállóan, 1950-ben ugyanis be kellett vinni a fődet a Tszcs-be.

Ma már Hantoson mindössze tizenegyen élnek az Árokszállásról odatelepült, mintegy 220 lélekből: Bobák Bálint, Bobák Mária és Bobák Margit, Kelemen Franciska (Paci néni) meg a testvére, no meg Kóczián István a felesígivel, Takács Annával, továbbá Szabó P. Alajos és Anna, Mudris Imre egy lánya, meg Horváth Ferenc. Hová lett az a több mint 200 ember, aki elindult új otthont teremteni annak idején Árokszállásról? Gondoljunk arra, hogy a kitelepültek jórésze ma már több mint százéves lenne, ha élne, tehát a kirajzottak nagy része a temetőkben nyugszik, mint például Hantoson Jakus Béla bácsiék (a lányuk orvos lett, egy gyerekük Pécsre került, egy másik kiment Franciaországba), Horváth Sándorék, Mudris Imréék, Szabó P. Alajosék, vagy Perlaki Béláék Fehérváron. Szabó Béla és felesége is már a fehérvári temetőben alusszák örök álmukat, gyerekeik – akárcsak a Perlaki gyerekek - Fehérváron élnek. Szabó P. Alajosék egyik gyereke Szombathelyre költözött, kettő pedig – Lojzi és Anna – itt maradt Hantoson. Horváth Sándor 11 gyereke is szétszóródott, egyedül Feri maradt Hantoson. Czékmányék a dunaújvárosi sírkertben nyugosznak, gyerekeik az acél városában élnek. Az egyik fiuk disszidált 56-ban, egy lányuk, meg egy fiuk meg orvos lett. Kaszab Ferenc (Bobák Bálintné, született Kaszab Veronika testvére) és felesége Bobák Mária is meghaltak már, családjuk pedig elment Hantosról. Az egyik fiuknak farmja van Lókon. Lókra ágóiak is kerültek: Petrányi Lajos, meg Ugrínyi. Tóth Alajosék talán Lókra mentek laknyi, de nem tudni róluk biztosat. A hantosi temetőben nyugvó pionírok gyerekei általában szétszóródtak, ki erre, ki arra került. Kócziánéktól azt is megtudtam, hogy Mudris Imre eredetileg Nagylókon kapott 10 hold fődet, de később átgyütt Hantosra, mert itt 15 holdat adtak neki. Nagy P. Józsefék is Hantoson vannak eltemetve, de gyermekeik közül ketten, Erzsébet és József Nagylókon élnek. Akik még élnek, azok a kitelepülés idején gyerekek, vagy nagyon fiatalok voltak, hiszen ők a szüleikkel mentek el az anyaközségből. Ugyanakkor a kirajzottak is kirajzottak. Miért? Azért mert odamentek Hantosra, annak – jogos és megalapozott – reményében, hogy önálló, földtulajdonos gazdák lesznek, akik elindulhatnak a polgárosodás felé. Ezzel szemben mi történt? Két év küzdelmes, szenvedésekkel teli év után megkezdték végre a felkapaszkodást, majd újabb két év múlva bezavarták őket a Tszcs-be. Ez odavezetett, – akárcsak az egész országban – hogy szép lassan elkezdtek a nagyobb településekre, az iparvárosokba szivárogni az emberek, s közülük jónéhányan (mint például Ballagó Alajosék, Peredi Józsefék) egy-három év után egyszerűen fogták magukat és visszamentek, haza Árokszállásra. A kitelepültek gyerekei, meg azoknak a gyerekei – elegendő megélhetőségi lehetőség hiányában – a nagyobb településeken keresték a boldogulást, illetve ahogy idősödött a második generáció, ment a városokba került gyerekeik után. Ma már Dunaújvárosban élnek az Antalok, Andrások, Czékmánok, Csikósok, Dobosok, Kócziánok, illetve leszármazottaik. Székesfehérvár meg aztán valóban tele van árokszállási eredetűekkel. A telefonkönyvben csak úgy hemzsegnek az Agocs (Agócs), Czékmán, Csányi, Dobos, Kaszap, Turcsányi nevűek, de van itt Ballagó, Gyenes, Ivony, Kasza, Kóczán meg Kóczián is. Természetesen nemcsak Árokszállásról kerültek ide sokan, hanem az egész Jászságból. (Még Porteleki nevű család is él Fehérvárott.)

A leszármazottakat is figyelembe véve ma már csak húsz és harminc között lehet azoknak a száma, akik a mai (2002) Hantos 1050 lakosából árokszállásinak, vagy árokszállási eredetűnek vallják magukat. A hantosi telefonkönyvben – leszámítva a Farkas, Gergely, Horváth, Nagy, Szabó és Tóth nevezetűeket – már csak egy-egy Bobák, Bódis, Bolye, Guba és Kóczián néven kívül nem találtam Árokszálláshoz kapcsolható jellegzetes neveket. Bezzeg a nagylóki telefonkönyv még ma is tele van igazi árokszállási családnevekkel: Antal, András, Csikós, Géczi, Gephardt, Görbe (négy is van!), Kaszab, Kerek, Major, Rédei, Sándor, Sípos.

Bobák Bálint – ellentétben a nagylóki Kerek Manóval – nem bánta meg, hogy elgyüttek, végülis megtalálta számítását. A Tszcs-be nem kívánkozott, inkább elment kőműves munkára, majd Mezőfalvára, az állami gazdaságba, ahonnan később nyugdíjba vonult. Sok dósaival, örsivel, karácsondival stb. dolgozott együtt.

A következőkben bemutatom azt a jegyzéket, mely 1946-ban készült („Az eltelepültek megbízásából a névsort összeállították: Kóczián Balázs és Kerek Béla megbízott ügyintézők.”).

Forrás: Kerek Béla (Jászárokszállás, 75 éves), Veres László közreműködésével

Visszafelé jövet a Hantosról Sárosdra vezető úton néhány kilométer után felvett egy kisteherautó – pedig esküszöm nem akartam stoppolni, de ha már meginvitáltak, nem akartam a szívességet visszautasítani – és egészen a sárosdi sorompóig vittek el. Végülis jó volt, mert egy órával előbbi vonattal tudtam hazajönni. A beszélgetés során azonban, nagyon megrázott az a hír, hogy Nagylókon az előző hét csütörtökén temették el Kerek Manót, akinél tavaly jártam és aki elmesélte nekem az egész életét. Ez a szomorú esemény is azt mutatja, hogy a Fehér megyei kirajzásokat illetően a huszonnegyedik órában vagyunk, mert például az a Kerek Manó is elment, aki még gyerekként, a szüleivel került el Árokszállásról.

Mivel májusi hantosi látogatásom során nem sikerült találkoznom Kóczián Istvánékkal, szíves invitálásukra, júliusban újra elmentem Hantosra. Kóczián István, Pista bácsi (76 éves) ugyanis súlyos beteg, már egy veséje sincs, ezért kétnaponta kell vinni vese dialízisre. Hiába mondtam, hogy Sárosdról ezúttal is gyalog akarok menni Hantosra, addig szervezkedtek, míg a hantosi polgármester, a népszerű Virág Dodi, ott várt a vasútállomáson kocsijával, Pista bácsi társaságában. Hamar megérkeztünk a Rákóczi utca 60. szám alá, ahol Kóczián Istvánné (született Takács Anna, 80 éves), Pannika néni már a kapuban várt bennünket. Csak az tudja milyen érzés egy ú.n. elszármazott otthonába belépni, akinek már volt része ebben az élményben. Teljesen olyan, mintha otthon lennénk Árokszálláson, mert egy-egy ilyen sziget valóban Árokszállás része. Ezért sem szabad magukra hagyni azokat, akik elkerültek, hisz nem ők tehetnek arról, hogy a szülőföld nem volt képes megtartani őket, nem tudott megélhetést biztosítani számukra.

Már telefoni beszélgetéseink során kiderítettük, hogy bizonyos rokoni szálak is összefűznek bennünket. Pannika néni keresztanyja ugyanis az a Dobos Margit, aki az én apai nagyanyám Dobos Etelka) testvére volt. Kaptam is egy fényképet, melyen Dobos dédnagyapám is látható. Ötvethat év után, Hantoson találkoztam életemben először dédnagyapám arcképével! A kép 1939-ben, otthon, Árokszálláson a Hunyadi János utcában készült, s dédnagyapámon kívül csupa nő – gondolom a rokonságból és a szomszédságból – szerepel rajta, amint éppen toledóznak.

Az is hamar kiderült, hogy Pannika néni Tősér Lajosné (született Gulyás Piroska, az Árokszállásiak Baráti Körének örökös elnöke, mindenki Piri nénije) unokatestvére, mert Pannika néni édesanyja, Kiss Anna testvére volt. Piri néni édesanyjának, Kiss Mariskának. Pista bácsi révén meg az egyik unokaöcsém feleségének családjával fedeztünk fel rokonságot: Pista bácsi bátyja, Kóczián Balázs ugyanis a széles (nem vérszerinti) rokonságba tartozó „Fokhagymás” Szabó Jusztinát vette feleségül. Kócziánék és Takácsék eredetileg az 1946-os erdőmajori telepesek közé tartoztak. Kóczián Balázsék kaptak is 12 hold földet, örültek neki, de jött a szokásos történet, megkezdődött a kolhozosítás, az engedetlenek üldözése. Végül Kóczián Balázs kereskedő, boltos lett és Kislókon volt szövetkezeti ügyvezető. Takács Mihály iparos ember volt, kőműves szakmával, de ők is kaptak tíz hold földet. Pannika néni édesapja nem tudott kaszálni, így azután vissza is adta a fődet, illetve belépett a „kolhozba”. Hantoson hét Tszcs alakult! Ehhez tudni kell, hogy Hantos különböző részekből tevődik össze: Hantos telep, Erdőmajor, Kishantos, Gedővári tanya, Birkás major, Világos puszta, Közép Hantos és Fiáth puszta. Eredetileg mindössze hét nagy cselédház állt két sorban Hantoson. A 2500 hektáros birtokkal rendelkező Sennyei grófot az oroszok agyonlőtték, mert nem engedte be őket a fürdőszobába. (A gróf bezárkózott a fürdőszobába, az oroszok meg belőttek az ajtón keresztül.)

Pista bácsi és Pannika néni 1950-ben kötöttek házasságot Nagylókon. (Hantos 1950-ig Nagylókhoz tartozott.)

Valamikor régen egy nagybátyám udvarolt is Pannika néninek, Pista bácsi meg az egyik unokatestvérem anyósánál legyeskedett. Természetesen akkor még mindnyájan jányok, illetve legínyek voltak.

Nem volt könnyű a telepeseknek gyökeret verni, mert az „őslakosok”, a volt cselédek lenézték őket. Elkönyvelték, hogy az árokszállásiak is a Bánátból menekült csángók. (Nem azért mintha a csángókat jogos lett volna lenézni, csupán azért, mert ők is szerettek volna élni, és valahogy valahol megélni.) Szinte minden táncmulatság verekedésbe torkollott, – meséli Pista bácsi - mert az árokszállásiak szerettek (és tudtak is) mulatni, énekelni, táncolni. Az ellentét mindaddig kitartott, amíg el nem kezdtek egymás közül is párt választani. A vegyes házasságok révén előbb-utóbb szembesültek az eredeti hantosiak Jászárokszállás nagyközség, majd város képével, adottságaival, bizony elcsodálkoztak és elismerték, hogy nem akármilyen helyről jöttek ezek a telepesek. Hantoson egyébként is más volt a helyzet, mint Nagylókon, ahol az árokszállásiak voltak többségben. Hantosra ugyanis fényszarusiak és sirokiak is kerültek, s bizony itt a fényszarusiak kerültek többségbe. (Mezőfalvára meg főleg dósaiak mentek. A mai napig is élnek ott például Bolya, vagy Szikszai nevet viselő családok tagjai.) Sajnos meg kell említenem, hogy a Jászfényszaruból idetelepültekről enyhén szólva nem sok jót hallottam. Az irigység és a hatalommal való visszaélés, a pártoskodás jellemezte őket. Sutba vetették a jász összetartozás, a jász testvériség eszmeiségét.

Megható volt hallani viszont Pista bácsi hitvallását, mely szerint soha nem tagadta meg Árokszállást, lélekben mindig oda tartozott és büszkén vallja magát jászmagyarnak. (Érdekes, hogy mi olyan természetesen mondjuk, hogy jászmagyarok vagyunk, a kunoktól viszont még soha, sehol nem hallottam, hogy ők kunmagyarok lennének!) Pista bácsi szerint jobb lett volna otthon maradni, Pannika néni viszont haragszik Árokszállásra, mert nem adott lehetőséget a megélhetésre. Ezzel együtt felcsillan a szeme és elfelejti minden baját, ha Árokszállás kerül szóba. Büszke rá, hogy az apácáknál tanult, hogy polgárit végzett. Ugyanakkor a mai napig is él benne (és sajnos nemcsak benne) az a tévhit, amit Árokszálláson (!) neveltek bele a tanítók a gyerekekbe, nevezetesen, hogy a Dunántúl különb mint a Jászság. Pannika néni egyébként nyolc évig Pesten dolgozott egy varrodában, a Galamb utcai ékszerüzlet közelében. Édesapja húga, Pannika néni nagynénje Pesten is maradt.

Kaptam egy fényképet a fiatal Dóka Gyurkáról is, aki mint tudjuk Árokszállás szülötte, díszpolgára és az FTC örökös tagja. Pannika néni nekem ajándékozta azt a kis, zöld-fehér labdát, amit 1971-ben hagyott emlékül a Fradi Pista bácsiéknak, akik akkor – Dóka Gyurka révén – lehozták Hantosra Kű Lajosékat (8:3 lett az eredmény – természetesen a Fradi javára).

Sok mindenről beszélgettünk a kedves házigazdáékkal. Természetesen szóba kerültek az őket sújtó betegségek is. Elég annyi, hogy Pista bácsit már 1967-ben leszázalékolták, miután 1964-ben eltávolították az egyik veséjét. (Pista bácsi postamesterként dolgozott Szabadegyházán, s télvíz idején sokszor ment gyalog a hóban a mintegy 15 kilométer távolságban lévő munkahelyére.)

A posta épületét 1948-ban építették, a hivatal 1950-ben kezdte meg működését, egyidejűleg a hantosi tanácsházával. Ekkor lett ugyanis Hantos önálló, addig Nagylókhoz tartozott. Ebben az időben Hantoson – a kastélyon és a hozzá tartozó uradalmi épületeken kívül – még csak cselédházak voltak, hét nagy ház két sorban. Az első tanácselnök fényszarusi lett, Asztalos Ferencnek hívták, korábban Pannika néni édesapjának volt a malterhordója. A lókiak piszkálták is Pannika néniéket, de Asztalos Ferenc megvédte őket. Pannika néni postavezetői tanfolyamot végzett, így ő lett a hantosi postahivatal vezetője, ami már csak azért is nagy dolog volt, mert szolgálati lakást is kaptak. Az iskola a kastély épületében van, az önkormányzat pedig a volt grófi intéző egykori lakásában működik. Az utolsó hantosi pap 1923-ban meghalt, azóta Sárosdról jár át a plébános misézni Hantosra meg Nagylókra.

Pannika néni mesélte, hogy sokszor lopva mert csak a templomba elmenni, mert figyelték a kommunisták, hogy ki tartja a vallását. Előfordult, hogy suttyomban figyelmeztették: álljon ki a körmenetből, mert felírják a résztvevőket, s könnyen elveszítheti állását. Márpedig ő vezette a hantosi postahívatalt, s az igencsak bizalmi állás volt, nemisigen mert beszélgetésbe elegyedni senkivel sem.

Pita bácsi legjobb legénykori barátja az egyik nagybátyám, Földi Gyuszi (Pisze) volt és az egyik unokatestvérem anyósának udvarolt valamikor. Mesélte, hogy mindennapos vendég volt Földiéknél, ahol nagy élet volt. Kijárt a meccsekre is. „Sloszi játszik? Játszik. Akkor győzünk!” idézte fel a régi, meccs előtti, szokásos párbeszédet. (Sloszi, édesapám – Földi József – beceneve volt, Schlosser Imre után szabadon.)

Pannika néni első igazi udvarlója (amire már korábban utaltam) meg egy másik nagybátyám, Földi Béla (Rókás, a kapus) volt.

Pista bácsiék a Városkert utcában laktak, a Mátyás király utcai Földi házhoz közel, Pannika néniék meg a Munkácsi Mihály utcában, az Ágói út felé eső részen.

Egyszer, ’953-ban lakodalom alkalmából levágtak Pista bácsiék hat birkát. Gondolta, hogy majd bekecset varrat magának belőlük, otthon Árokszálláson, a Földi, vagy a Tűzkő szűcsökkel. Fel is adta postán a bőröket, de mire hazaért a Városkert utcába, már azzal fogadták, hogy itt voltak a fináncok, akik mindent lefoglaltak. Mire visszaért Hantosra, már ott is tárt karokkal várták a hatóságok. Szerencsére jött Nagy Imre kormánya, így megúszta Pista bácsi azt a főben járó vétségét, hogy a saját birkái bőrét szerette volna saját magának egy becsületes – az ősei mesterségét folytató – iparosember becsületes munkájával hasznosítani.

Pannika nénivel és Pista bácsival azóta is tartom a kapcsolatot. Jó lenne, ha az anyaközség, illetve most már – újra – város – lépéseket tenne az – önhibájukon kívüli okokból – kitelepültekkel és azok leszármazottaival való kapcsolat szorosabbra fűzése érdekében. Kulturális, sport és gazdasági vonalon is meg kellene találni az együttműködés lehetőségeit. Erre már van jó példa is, hiszen a Tolna megyei Újireggel egész szépen alakulnak az anyaváros kapcsolatai.

2003. április 
Földi József