Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Külső fogadó

 

kulso-fogado.jpg

A JÁSZÁROKSZÁLLÁSI KÜLSŐ FOGADÓ TÖRTÉNETE

Írta: dr. Földi József (Megjelent a Jászsági évkönyv 2011. számában)

Jászárokszállás földrajzi helyzetének és történelmi múltjának következményeként nem
bővelkedik műemlékekben. A Tájak Korok Múzeumok Kiskönyvtára 427. számú füzetében,
annak szerzője, dr. Császár László a 9. oldalon megjegyzi, hogy Jászárokszálláson három
épületet tartalmaz a hivatalos műemlékjegyzék. Ezek: a plébánia templom, a Mária szobor
és a Széchenyi út 104. szám alatti egykori fogadó épület. Ez utóbbit, mi árokszállásiak –
megkülönböztetve a település főterén található fogadótól - külső fogadónak hívjuk. A füzet
12. oldalán ismerteti a szerző az úgynevezett külső fogadót: „A Széchenyi u. 104. alatti
egykori fogadó épület a XVIII. század második felében épült. L alakú, az utcavonalon
álló szárnyán barokk kosáríves, kőkeretes kapubejárat, ettől balra 4, jobbra 7 ablakkal.
E részen helyiségei részben kolostor-, részben teknőboltozatokkal fedettek, a sarkokban
kályhafülkékkel. Az itt lévő folyosó pillér-árkádos, az árkádok lapos kosárgörbék. A
hátranyúló szárny pillér-folyosós, síkmennyezetes. A hagyomány szerint itt szállt meg 1712-
ben – talán az épület elődjében – a hazafelé tartó XII. Károly svéd király. A kapuív zárókövén
postakürt utal a ház rendeltetésére, bár a Jászság jelképe, a Lehel kürt is lehet a forma.”
Megjegyzem, hogy a postakürt nem utalhatott a ház rendeltetésére, hiszen az a
vendégfogadást, mai szóval az idegenforgalmat szolgálta elsődlegesen. Más kérdés, hogy
az épület előtt forgalmas kereskedelmi út vezetett, ami egyben postaútvonal is volt. „Az
állami kocsiposta, más néven delizsánsz járatokat Mária Terézia rendeletére szervezték meg
az 1740-es években. A delizsánsz személyek, csomagok és levelek szállításával foglalkozó,
rendszeresen közlekedő lovaskocsi járat volt. Az árokszállási postai tevékenység kezdete
is erre az időszakra tehető, ugyanis 1745-ben a szabadságukat visszaváltók, a redemptusok
nevei között már egy postamesteré is szerepelt, így 1756-ban a mezővárosi cím elnyerésében
is szerepe volt a helyben működő postának. A települést érintő kocsiposta nyáron a Buda
(Budapest)–Gödöllő–Hatvan–Árokszállás–Eger–Miskolc–Kassa–Eperjes
útvonalon
közlekedett. A helyi posta állomás szerepét a Külső fogadó töltötte be, ahol a postamester
kicserélte és indította a felvett, átvette az érkezett postaanyagot, majd a Gyöngyös patakon
lévő Nagyhídon át indult a lovas kocsi Eger felé. Télen a rossz, sáros utak miatt Gyöngyös
érintésével közlekedett a kocsiposta, Gyöngyösre naponta egyfogatú lovas taliga, vagy lovas
járt be Árokszállásról a postai küldeményekért.” (Idézet Dr. Kovács József: A jászárokszállási
posta története címet viselő írásából) Az nem derül ki a rendelkezésre álló forrásokból, hogy a
postamester és a fogadós egy és ugyanazon személy lett volna, amit kétlek. A fogadó ugyanis
regálé jogot biztosított Árokszállás községének, majd városának, a posta viszont királyi
monopólium volt. A postamester személyét nem dönthette el a helyi communitas, viszont a
fogadót nyilvánvalóan annak adta bérbe, aki többet fizetett érte.
Amint azt Dr. Kovács József írásából is megtudhattuk, itt volt tehát a megállóhelye
a delizsánsz forgalomnak, itt cseréltek lovat, de a leveleket egyfogatú taliga vitte
Vámosgyörkre. Rossz időben lovasok mentek Gyöngyösre a község és Jászberény postájáért.
A berényiek pedig tőlünk vitték haza leveleiket. Ferenc császár 1800-ban donáció gyanánt,
regále jogon Pethes Antalnak adományozta az árokszállási postát, melynek végrendeletileg
Pethes Mihály közbirtokossági elnök lett az utolsó tulajdonosa.
Az 1988-ban kiadott Szolnok megye műemlékei című könyv 119. oldalán
közöl egy fényképet a fogadó utcai frontjáról, melyhez a következő szöveget
fűzi: „JÁSZÁROKSZÁLLÁS, Széchenyi út 104., KÜLSŐ FOGADÓ, MŰEMLÉK
JELLEGŰ, barokk, a XVIII. század első fele. Földszintes épület, kőkeretes kapuval. A
kőkeret zárókövén faragott jászkürt vagy postakürt. Kétoldalt egyenes záródású, szalagkeretes
ablakokkal. A régi postafogadóban – Csete Balázs szerint – 1712-ben megszállt a hazánkon
átutazó XII. Károly svéd király is. Tágas udvarán érdemes megtekintésre a harmonikus
megjelenésű, nyílt és zárt kosáríves árkádsora.”

Az épülettől kifelé, de ahhoz közel van Pethes András jászkapitány 1793-ból származó
keresztje. Szemben az Adácsi út, az egykori Ferenczy villa, mellette a malom épület.
A fogadó város felőli végénél állt a II. világháború előtt a Trianoni emlékmű. A külső
fogadónak kis tornya is volt. nem tudni, hogy csak dísznek volt az épület tetején vagy volt
valami más rendeltetése is. Azt sem sikerült megállapítanom, hogy mikor tűnt el a torony,
mert már nagyon régóta nincs meg. Magát az építést is homály fedi. Egyesek szerint 1770-ben
épült, de erre semmiféle dokumentummal nem rendelkezünk. Mások 1828-ban, a postakocsi-
lóállomás helyén emelt új épületet emlegetnek, de erről sem rendelkezünk dokumentummal,
sokkal valószínűbb, hogy inkább csak átépítés, bővítés történhetett. Azt minden, a témával
foglalkozó, valószínűsíti, hogy ezen a helyen nagyon régóta állhatott fogadó épület.
A földszintes külső fogadóba nemcsak királyok, hanem betyárok is jártak. Legendás betyár
bujtató hely volt az árokszállási hagyomány szerint. Állítólag maga, Rózsa Sándor is járt,
de Bogár Imre, Bede András, Fazekas Dávid szintén megfordulhatott itt. Az árokszállási
betyárok, mint Dékány Sándor és Szikra Balázs, viszont egészen biztosan otthon érezték
magukat a külső fogadóban. A helyi hagyomány szerint a gémeskútra kötöttek szalmát
vagy ruhát, ami felhúzott állapotban figyelmeztető volt a szegénylegényeknek, hogy
zsandárveszély közeleg. Ilyenkor a betyárok állítólag, a pincéből nyíló titkos alagúton
átmentek az út másik oldalán lévő malom területére, sőt egyesek szerint az innen még a
több mint 500 m-re lévő kápolnába. Más változat szerint a malomba vezetett az alagút. Itt a
molnártól elkérték a kápolna kulcsát és egy másik alagúton jutottak el a Havi Boldogasszony
tiszteletére emelt, a Berek nevű határrészben található kápolnába. Ennek a bizonyos alagútnak
nagyon mélynek kellett lennie, ha volt ilyen egyáltalán, mert a malom és a kápolna között már
akkor is a Gyöngyös, vagy más néven, gyöngyösi Nagypatak folydogált. Olyan legenda is járt
szájról szájra Árokszálláson, hogy a Serfőző ház pincéjéből mentek a betyárok, alagúton a
temetőbe, ahonnan a külső fogadóba már könnyen eljutottak.
Az erre utazó gazdag kereskedők gyakran betértek ide, ami kiváló alkalmat adott a
betyároknak a zsákmányszerzésre. A fogadó utcára merőleges szárnyában volt egy nagyobb
terem, ez volt az ivó. Ez után következett a szabadkéményes konyha, majd a fogadós szobája.
Az utcai szárny boltozott termei valamikor vendégszobaként működtek. A fogadóhoz tartozott
egy fehérre meszelt, hosszú istálló is, ahol a váltó lovakat őrizték.
A postakocsi állomás a Pethes család birtokában volt, de magát a fogadót határozott időre
folyamatosan bérbe adta az árokszállási elöljáróság, és nyilván annak a jelentkezőnek adta
oda, aki többet fizetett érte. Sugárné Koncsek Aranka (Jász történelmi arcképcsarnok,
Jászberény 2003.) kutatásainak eredményeként tudjuk például, hogy a jászberényi születésű,
majd 1898-ban I. Ferenc Józseftől vámosgyörki előnévvel nemességet kapott Kerékgyártó
Árpád, apja, a sebész végzettségű Kerékgyártó Ignác 1819-ben családostól ideköltözött
Árokszállásra és a külső fogadót bérelte a volt Postaútnál.
Árokszállás elöljárósága később új alapokra akarta helyezni a fogadó hasznosítását. A Jászság
című újság 1892. szeptember 3-ai számában a következőket írták: „A képviselőtestület most
akarja feladni a tulajdont! A Fehérló vendéglőt és a külső „Jászkürthöz” címzett szállodát.”
Ez a kis újsághír is azt valószínűsíti, hogy nem postakürt, hanem jászkürt vagy másképpen
Lehel kürt van a kapubejárat fölött. Az újság szerint szegényházzá kellene a fogadót
átalakítani, mivel Árokszállás 12 ezer lakosából 1,5 ezer koldus. Ebből azonban semmi nem
valósult meg, mivel az 1800-as évek vége felé és az 1900-as évek elején továbbra is ’rossz
lányok’ kínálták szolgáltatásaikat a vendégszobákban. Kadi Mari híres-hírhedt kaszírnő volt
a külső fogadóban, de másnak is nevezhetnénk. Még nótában is megörökítették: „Három
deci tejfël, Kadi Mari kejj fël! Három deci író, Elszaladt a bíró.” A nóta másik, hosszabb
változata: „Három deci tejfël, Kadi Mari kejj fël! Három deci író, Haldoklik a bíró. Azt
a híres Bogár Imrét Elvitte a ráró.” Továbbra is eredeti funkcióját látta el az objektum,
mert a Jászárokszállás és Vidéke című hetilap 1910. március 20-ai számában – többek

között – arról tudósít, hogy az Az árokszállási ifjak a külső fogadóban elhatározták, hogy a
viszneki fiatalokkal együtt csónakot készítenek. Az ötlet szerintem már igen jó hangulatban
születhetett…
Helyi újságunk 1914. július 24-ei számából tudjuk, hogy ekkor Nemoda József,
gabonakereskedő vette bérbe a külső fogadót, méghozzá 3 évre, évi 1.665 koronáért, az eddigi
1.500 korona helyett. (Nemoda József, Fehér Émán és Csuka Bálint közösen alapítottak
gabonakereskedő társaságot.)
Az 1920-as, 30-as években pénzügyőr laktanya lett az épület. A vendégszobákból négy finánc
család részére szolgálati lakást alakítottak ki. Pincéiben számos emberi csontot találtak,
de nemcsak ott! Családunk hagyományából ismerem a következőket: anyai nagymamám,
Papp Károlyné, Bartók Mária testvére, Bartók Margit 1924-ben férjhez ment Mészáros Imre
pénzügyőr felvigyázóhoz. Ők is a külső fogadóban kaptak szolgálati lakást. Nem tudtak
azonnal beköltözni, mert a szobákban már elkorhadt a hajópadló, ki kellett azt cserélni.
Amikor a munkások szedték fel a deszkákat, döbbenetes látvány tárult a szemük elé: emberi
csontvázak feküdtek a padló alatt.
Később, 1943-ban, rövid ideig Leventeotthon lett. A fogadó istálló épületét csődörösök
használhatták, mert 1943-ban arról tudósított a Jászvidék, hogy „A Külső fogadóba
Jászberényből 6-7 darab mént hoztak”. A pénzügyőr szakasz 1944. június elején egy kiürített
főtéri zsidó házba költözött, mert helyükre, a gettónak használt külső fogadóba, a jászapáti
és más községek zsidó lakosait hozták. A front közeledtével, 1944 vége felé állandó német
katonai ellenőrzési pontot állítottak fel a külső fogadónál. November elejétől állandósultak
a légitámadások, majd november 16-áig váltakozó sikerű harcok dúltak az előrenyomuló
szovjet és a hátráló, de időnként visszatámadó német-magyar katonaság között, majd
november 16-án, délután 2 és 3 óra között, a Vörös Hadsereg végleg elfoglalta Árokszállást.
A külső fogadóval átlósan szemben, a malom előtt sokáig ott volt kilőve egy hatalmas Tigris
tank és ott feküdt egy német katona holtteste.
A II. világháború befejezését követően élelmiszer elosztó központot és szükséglakásokat
alakítottak ki a fogadó vendégszobáiból. A Nemzeti Bizottság 1946. április 14-ei ülésén Dr.
Hudomel József községi orvos javasolta, hogy a külső fogadónak legalább egy helyisége
fertőtlenítő legyen. Nem tudom, hogy végül is, hol lett a fertőtlenítő kialakítva, de az biztos,
hogy a Legeltetési Bizottság használta ezután a külső fogadó területét.
Az 1957. május 3-án megtartott tanácsülésen Görbe Ignác felvetette, hogy a külső fogadó
épülete műemlék, ezért véleménye szerint kár lenne azt megbontani, a Háziipari Szövetkezet
pedig a kapott telken építsen! Belényesi István, akkori vb titkár erre így reagált: „ Egyesek
szerint ez az épülettömb magán viseli a műemlék jellegét, de kapja meg, legyen a Szövetkezet
figyelemmel a műemlék jellegére!”
Ezt követően az 1957. július 26-ai tanácsülésen foglalkoztak újra az ingatlan sorsával. A
89/1957. vb. határozat szerint a Legeltetési Bizottságnak meg kell osztani az ingatlant a
Háziiparral. A Szövetkezet tartós használatra és kezelésre megkapja a ráeső ingatlanrészt.
Végül a legeltetési Bizottság kivonult innen és az 1960-as évektől a Hímző és Szőnyegszövő
Háziipari Szövetkezeté lett az objektum. A fogadó istállóját azonban sokáig csődörösök
használták fedeztető állomásnak. Később a Háziipar ezt a telekrészt is megvette, az istállót
lebontották és helyére emeletes kockaépületet húztak. Még szerencse, hogy a központi épület
még áll, jóllehet sem az akkori árokszállási vezetés, sem a Háziipari Szövetkezet vezetése
nem volt annak teljes tudatában, hogy mekkora eszmei érték sorsa fölött dönthetnek az akkori
viszonyok között szinte korlátok nélkül. Az 1960. január 5-én megtartott tanácsülésen „a
Háziipari szövetkezet főkönyvelője örömmel üdvözli, hogy a VB a Szövetkezet részére örök
és korlátlan használati joggal átengedte a külső fogadó épületét. Ezzel megnyílt a lehetősége,
hogy komoly építkezésekkel a szövő részleget összevonják.”
Évtizedek teltek el, mire a nagyközség vezetése ismét foglalkozott az épülettel. A Háziipari

Szövetkezet Szövőrészlegének megszűnése miatt az MSZMP árokszállási végrehajtó
bizottsága 1985. február 3-án – többek között – a fogadó további sorsának kérdését is
napirendre tűzte. Ekkor Habán Ferenc felvetette, hogy falumúzeumnak alkalmas lenne a külső
fogadó. Dr. Búzás Józsefné megjegyezte, hogy „Ez az épület – úgy tudom – műemlék.”
Habán Ferenc javaslatából nem valósult meg semmi, majd a rendszerváltást követően az
önkormányzat eladta a külső fogadót egy árokszállási magánszemélynek, aki egy ideig
kocsmát üzemeltetett benne. Jelenleg szükséglakásokként hasznosítja a vendégszobákat, egy
termet pedig bérbe adott.
Nagy fájdalmunk, hogy az épület falán nincs a műemléki jegyzékben való szereplésre
utaló olyan tábla elhelyezve, amely figyelmeztetne az épület védettségére. Ezért fennáll
a veszély, hogy unokáink már nem gyönyörködhetnek ebben a hangulatos, jellegzetes
épületben. Még nagyobb biztonságot jelentene, ha a külső fogadóban, az egykori – a Pest-
Eger-Kassa útvonalon elhelyezett – postakocsi állomáson postamúzeum, vagy postatörténeti
kiállítás jönne létre. Nem először fordultam kéréssel 2006 februárjában a Kulturális Örökség
Minisztériumához és a Műemlékvédelmi Felügyelethez, továbbá a svéd nagykövetséghez.
Kértem, hogy helyezzenek el egy, az épületet műemlékként megjelölő táblát, és emléktáblát
az épület falára, melyen XII. Károly svéd király ott tartózkodását örökítenék meg.
(Akkor még én is abban a tudatban voltam, hogy megszállt nálunk a svéd király.) Azt is
kezdeményeztem, hogy postatörténeti kiállítás céljára, postamúzeumként hasznosítsák ezt
a jobb sorsra érdemes épületet, melynek jelenleg igen elhanyagolt a külseje, a belseje, az
udvara és környezete is. be kellett azonban látnom, hogy az épület kulturális célokra történő
hasznosítására jelenleg nincs esély.
Szinte minden, a külső fogadóval foglalkozó írás világgá kürtölte, hogy ebben szállt meg
1712-ben XII. Károly svéd király. Senki nem vette a fáradtságot, hogy utána nézzen a
dátumnak és a király úti programjának. Pedig azért mert ez a nevezetes király XII. volt a svéd
Károly királyok sorában, még nem 1712-ben taposta lovával a jász földet, hanem 1714-ben!
Amíg nem olvastam el XII. Károly, a „Vasfejű”-nek nevezett svéd király szárnysegédjének
naplóját, magam is azt terjesztettem, hogy nálunk ám maga a svéd király is megszállt. A
naplóból azonban kiderül, hogy nálunk, meg még nagyon sok helyen, nem szállt meg a király,
csak lovat váltott. Ez a tény nem kisebbíti fogadónk érdemeit, mert nem valószínű, hogy azért
nem szállt meg, mert elégedetlen lett volna a színvonallal, hanem azért, mert egyszerűen nem
volt erre ideje. Erről a nevezetes útról így ír Benda Kálmán: „A lakott helyeket lehetőleg
elkerülve, Kolozsváron, Zilahon át Debrecennek, majd onnan a pesti útra fordultak, s részben
lóháton, részben kocsin vágtattak Bécs felé, csak néhány órás pihenést engedtek maguknak,
többnyire lovat váltottak.” „ November 22-én éjjel a Keleti-tenger partján fekvő stralsundi
erőd kapuján két lovas kért bebocsátást.” „Károly és kísérője 16 nap alatt 2150 kilométert tett
meg, idegen, részben ellenséges területen, ahol felismerésük végzetes következményekkel
járhatott volna. De ha még erre nem tekintünk, akkor is ez volt a történelemben ismert
legnagyobb lovasteljesítmény.”
Kétségkívül nagy esemény volt a király utazása, ritkaságszámba ment, hogy egy uralkodó
több országon át utazik, méghozzá komoly kíséret és hadsereg nélkül. Nem csoda, hogy
annyi legenda, mítosz keletkezett a király útjával kapcsolatban. Pl. Szepes megyében
Toporcon pihent, ma is mutogatják a szobát. Keresztfalván is úgy tartják, hogy ott töltötte
az éjszakát, pedig nem is járt arra, mert Besztercén és Désen át jött. Höltövényen a kovács
patkolta a lovát, Brassóban istentiszteleten vett részt, Kőhalmon úrvacsorát vett magához,
Segesváron poharat is mutogatnak, Zsibón megszállt, jóllehet ezeken a helyeken sem járt.
Árokszálláson viszont valóban járt, Heves felől érkezett, lehet, hogy lovat váltott itt. A
kolozsvári postaállomástól a következő útvonalon haladt végig Magyarországon Bécsig:
Kórod-Berend-Zsombor-Magyar-Egregy-Beréd-Zilah-Kémer-Déda-Székelyhíd-Margitta-
Léta-Pályi-Debrecen-Fegyvernek-Újváros-Hortobágy-Csege-Poroszló-Árokszállás-Hatvan-

Aszód-Kerepes-Pest-Buda-Veresvár-Dorog-Nyergesújfalu-Neszmély-Gönyű-Győr-Öttevény-
Németfalu-Altenburg-Bécs. Amíg XII. Károly követe Törcsvártól Bécsig 18 nap alatt tette
meg az utat, a király Vöröstoronytól Bécsig: 8 nap alatt! Világhírű gyorslovaglás!
Frappánsan és rendkívül korrekten summázta véleményét a király körül kialakult vitában
Jász Faragó Sándor a Jászvidék 1932. június 19-ei számában: „Azt olvastam az egyik
újságban, hogy XII. Károly svéd király 1712-ben a jászok földjén járt, mégpedig pontosan
Jászárokszállás földjén, sőt betűszerint a földjén, mivelhogy épp a mi falunkban szállt meg
egy éjszakára, tehát le is keltett szállnia guruló alkamatosságáról.
És igenis, hogy útja egy részét közlekedési alkalmatosságon tette meg (Brassótól Bécsig) és
igenis, hogy végeredményében mégis távlovaglás volt, mivel az út többi részét (jó párezer
kilométert) mégis lóháton. De ez mindegy is.
Én se azt kutatom hát ezekután most-már, hogy kocsin-e, vagy gyalogszerrel, egyenes úton-
e, vagy vargabetűvel utazott át a falunkon a svéd király, azt se, hogy ottháltában a «külső»
vagy a «belső» fogadót tisztelte-e szállásaként, csak azt veszem tudomásul, amit a történészek
is megerősítettek komoly forrásokra támaszkodva, hogy a svéd király egy alkalommal
csakugyan vendégünk volt!”.
Erre az írásra hamarosan reagáltak a Jászvidékben, méghozzá a következőképpen:
„A múlt hetekben Jász Faragó Sándor, a „Jászvidék" kitűnő munkatársa tollából megjelent
egy kis cikk: A svéd király falumban címmel, amely cikkből azonban kihagyta azt az
érdekességet, hogy az egész esemény miként került most szőnyegre.
Az egyik pesti újság megírta, hogy az öngyilkos Ivar Kreuger, a híres svéd gyufakirály
még 1928 évben, egy nappal a gyufaszerződés aláírása előtt, hogy a készülő nagy üzletnek
finom csomagolást adjon, a budapesti váci utcai leánygimnázium falába egy emléktáblát
helyeztetett el, melyen az áll, hogy: XII. Károly svéd király 1712-ben ott szállt meg, amikor a
törökországi Benderből, gyors lovaglással Magyarországon keresztül egy dán kikötővárosig
ment.
A postafogadónak nevezett épület ma is megvan és talán Árokszállásnak a legrégibb
épülete, ami még aránylag jó állapotban van. Mi csak külső fogadónak nevezzük, és amikor
még itt vezetett egy országos jelentőségű út, különösen nagy vendégforgalma lehetett. A
postaállomása dél felé menő országút, annyira fontos állomás volt, hogy a gyöngyösiek,
hatvaniak is ide jártak a postájukért.
Sajnos, községünknek most nem áll módjában, hogy méltó módon megörökíthesse ezen
eseményt, mert van ezer más gondja, de ha az érdemes vezetők érintkezésbe lépnének az
illetékes fórumokkal, úgy nagy lehetőség van arra, hogy a külső fogadó rövidesen, mint
történelmi szempontból is, értéke lesz Árokszállásnak.”
Ballagi Aladár is azt állította, hogy a király nem Pesten, hanem egy éjjelen át a
jászárokszállási postafogadóban szállt meg, de a svéd szárnysegéd naplója vitán felül
hitelesebb forrás nála. Fogadónkba már Kazinczy Ferencet is megszállatták, pedig csak
megebédeltették, mert így írt a Fogságom naplójában: „December 18. Ebéd Árokszállás,
éjszaka Hatvan.” Azt azonban nem tudjuk, hogy ez az ebéd a külső vagy a belső fogadóban
zajlott-e le.
A svéd király azonban Kazinczynál jobban foglalkoztatta az embereket, mert a Jászvidék
1938. szeptember 4-ei számában nagy eseményként tálalták egy finn író látogatását, ami az is
volt, hiszen Árokszálláson nem sok finn író szokott megfordulni: „Érdekes vendége volt aug.
24 én községünknek. Dr. Jarventus Arwi finn író, ev. főesperes, aki jelenleg Magyarországon
tanulmányúton van, kereste fel községünket. A községháza irattárában egy svéd királyra
vonatkozó adatokat keresett, aki állítólag községünkben is tartózkodott. A finn író a volt külső
fogadóban is járt, amely épület igen régi s több történelmi nevezetességű esemény fűződik
hozzá.”
Több mint tíz éve már, hogy 2001. május 26-án az Árokszállásiak Baráti Körének (ÁBK)

szervezésében felavattuk a külső fogadó mását a szentendrei falumúzeumban. A jubileumi
ünnepségre 2011. május 28-án, szombaton került sor Szentendrén. Az ünnepségre két
autóbusszal érkeztek Árokszállásról az ÁBK vezetői és tagjai, az önkormányzat képviselői,
a könyvtár és a művelődési ház vezetői és munkatársai, valamint nem utolsó sorban a Parázs
együttes táncosai. A Múzeum bejáratánál, a Skanzen legfrekventáltabb helyén, a mezővárosi
tájegység utcasorában az első épület egy működő vendégfogadó, amely teljes égészében
közönségforgalmi célokat szolgál. Épületének megformálásához a szerintük 18. századi
árokszállási külső fogadót vették mintának, belső berendezését és kiegészítő épületeit a mai
igényeknek megfelelően alakították ki. A fogadó udvarán téglapillérekre állított kocsiszín
emelkedik, amely jó időben a csoportos étkezést szolgálja. A Jászárokszállási Fogadó egész
évben várja vendégeit. Étlapján Magyarország különböző vidékeiről tájjellegű ételek és borok
gazdag választékát kínálja. Mi, árokszállásiak, most már csak abban reménykedhetünk, hogy
eljön még az az idő, amikor mi vesszük majd mintának a szentendrei fogadót, és nem kell
odautaznunk, ha színvonalas vendéglátásban szeretnénk a külső fogadóban részesülni.

A szerző engedélyével