Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Dósa Alajos kerékpáros-páncélos honvéd emlékei

Beszélgetés egy ma is élő Horthy katonával:

Dósa Alajos kerékpáros-páncélos honvéd emlékei

 

dosa-alajos-1.jpg1919. január 18-án születtem Jászárokszálláson. Az az igazság, hogy a felére sem emlékszek már annak, ami ténylegesen is megtörtént velem a háború alatt, de pár emlékem örökre megmaradt bennem. 1940 tavaszán, 21 évesen soroztak be. Közben a szabadságom alatt novemberben megházasodtam Szabó Amáliával. Rimaszombatra vonultam be 1940 decemberében a kerékpárosokhoz, akiket ekkor a más alakulatokban szolgálók csak gumihuszároknak hívtak. Természetesen mindenhol meg volt ez, mert a gyalogosokat pocsolya kerülőknek mondták ekkoriban. Sok katonatársam, bajtársam Nyírbátorból való volt, őket mindnyájukat áthelyezték. Közöttük a szakaszvezetőm és szakaszunkban még legalább négy ember is odavalósi volt. De sokan érkeztünk Jászárokszállásról is. Így hozott össze bennünket a sors Rimaszombaton. A laktanya három kilométerre volt a várostól, Szabatka-pusztán.

Egyenruhánkon mindvégig a gyorsfegyvernemi búzavirágkék parolikat viseltük.

1941-ben kerékpáros alakulatként Budapesten vagoníroztunk be és úgy kerültünk ki Jugoszláviába, a Délvidék megszállása során. Borzalmas vérengzésnek voltunk tanúi. A szerb partizánok különös kegyetlenséggel végeztek áldozataikkal, ilyen brutalitással még később, Oroszországban sem találkoztunk. Ezeket nem is részletezném, mert annyira szörnyű volt. Senkiben nem bízhatott saját bajtársain kívül az ember, mert még az idős féllábú asszony is géppisztollyal puskatűzzel fogadta a faluba érkező magyar katonákat. Sem ételt, sem italt nem volt szabad elfogadni. A fiatal szerb lányok, asszonyok integettek, hívogatták és felkínálták magukat a fiatal kiskatonáknak, amivel szintén nem szabadott élni, mert aki ezt tette nem maradt életben. Sokszor a legváratlanabb helyektől is tüzeltek ránk. Volt úgy, hogy bevonulásunkkor szórták elénk a virágot és kézigránát volt közötte, ami fel is robbant sok katonát megölve vagy megsebesítve. Egy-egy településen végigmenni maga volt az életveszély, mert bármelyik házban meghúzódhatott egy-egy orvlövész. Történt egyszer, hogy a pihenőhelyen felejtettem a 35M rohamsisakomat elindultunk, mikor észrevettem vissza kellett fordulnom érte, mert komoly büntetésre számíthatott az, aki nem tudott elszámolni a felszereléssel. Bár nagyon féltem egyedül, de jobban tartottam feletteseim megrovásától, így hát visszamentem. Szerencsére megtaláltam a sisakot. Mentem is mint az ágyúgolyó, hogy utol érjem az egységemet, mert ilyen helyzetben tökéletes préda lettem volna a partizánoknak. Szerencsére az útelágazásokban lerakták az útbaigazító táblákat, melyik alakulat merre tart, így csakhamar utolértem a sajátjaimat.

Ahogy haladtunk az utakon volt úgy, hogy oldalba támadtak bennünket, viszonoztuk a tüzet olyan szerencsénk volt, hogy a mi zászlóaljunkból nem volt halálos áldozata a támadásnak. Itt eltöltött szolgálatomért kaptam meg a Délvidéki Emlékérmet. dosa-alajos-2.jpg

 A háború javában zajlott bennünket is bevagoníroztak mentünk a Szovjetunióba. Megálltunk Ukrajnában a Kárpátoknál és egy hetet ott töltöttünk, nem volt gyakorlat, de a hegyekben felmentünk az egyik csúcs tetejére ahol már a felhők fölött voltunk, alattunk pedig villámlott, ahogy leértünk odalent mindent eláztatott az eső. A hét elteltével indultunk tovább. Ekkor történt az is, hogy épp egy megszállt területen haladtunk át és német lángszórótámadás érte az oroszokat, az autóból kiszálló katona a lángcsóvától valósággal ráégett a gépkocsira. A frontvonalba kerültünk. Bevonultatott ruszinokkal voltunk összevezényelve. A pusztaságon kettesével voltunk a saját magunk ásta gödrökben. Az én társam Petruska Mihály nevezetű ruszin fiú volt. Az egyik reggel épp világosodott ki, amikor azt mondja nekem „Jaj jönnek az oroszok” én meg nevetve mondtam neki „nem oroszok azok, hanem fű”, ahogy a pusztán lengette a szél. Beszállásoltak bennünket házakba, istállókba. Estefelé csak jött a hír, hogy betörtek az oroszok, elindultunk, hogy megakadályozzuk a további benyomulást, az utat amin haladtunk hatalmas tüzérségi tűz érte. Az útról lekerülve szerteszéledtünk, mindenki menekült a robbanások és a repeszdarabok elől, én és még mások is egy disznóólban találtunk fedezéket. Sok disznó volt bent, amik éhesek voltak és elkezdték a katonaruhánkat cibálni rólunk. Nem győztük őket elzavarni. A tüzelés megszűnt és közben ki is hajnalodott, szerencsére a támadás abbamaradt, előjöttünk rejtekünkből. Hasonló esetek rendszeresen történtek, amikor éjszaka szintén tűz alatt haladtunk előre kerékpárjainkkal, egyszer csak megszűnt a tüzelés és nem is történt tovább semmilyen hadmozdulat. Nem is értettük miért!?

Minden századnak volt egy műszerésze, aki motorbiciklivel járt ő mindig hátul jött. akinek rossz volt a biciklije utolérte és mindjárt megszerelte. Én is voltam úgy, hogy rossz volt a biciklim, lemaradtam, ő beért megcsinálta a kerékpárt, felült a motorra és otthagyott. Siethettem az egységem után. Egy falun keresztül mentem, már épp a falu szélére értem ahol sok gyümölcsfa volt. A fák közül kiugrott két német katona és rám fogták a géppisztolyt, mert azt hitték, hogy orosz vagyok. Azt hittem agyonlőnek, nagyon megijedtem. Mondom nekik „Ungarische Soldat”, akkor aztán nem lőttek, csak megismertek, hogy nem orosz vagyok. Ahogy mentünk Oroszországban rengeteg sárga színű kristálycukrot találtunk a földön, de ürülék közepében volt, amit tudtunk kimentettünk belőle a csajkánkban hisz olyan éhesek voltunk. Mai nap már szinte elképzelhetetlen milyen az, amikor az ember egész nap csak cukrot eszik. A gyomrom pedig annyira égett tőle, hogy ahogy a fagyott földön feküdtem az has tájékon elsárosodott alattam. De felkelni nem lehetett, mert az oroszok támadtak. Rám lőttek és én is lőttem olyanokra, akikkel sohasem láttuk egymást. Mindezt a hatalom miatt. Olyan területen jártunk ahol már le volt aratva és a tarlón mentünk végig csak a kombájn, -mert akkor ott már volt- által lerakott bálák voltak mindenfelé közben repülőgép támadás ért bennünket még bombát is dobott ránk, ami nem messze robbant fel tőlünk és az egyik fülem sínylette meg. Amikor elmentem vele a századorvoshoz, aki századosi rangban volt azt mondta nekem, ha öregebb leszek meg fogok rá süketülni, hát úgy is lett. Ugyanebben a bombatámadásban megsérült egy másik jászárokszállási katonatársam Bakos Lajos is. Aki a robbanás elől menekülve nekiszaladt a falu szélén lévő ház kerítésének és az azon lévő tüskés drót miatt súlyos sérülést szenvedett.

dosa-alajos-3.jpgUkrajnában, Nyetropetrovszkban beszállásoltak engem és három katonatársamat egy helyi házba. Itt ágyban tudtunk végre feküdni, a ház gazdasszonya egy féllábú asszony volt, aki két lányával élt, ők még dolgozni is eljártak. A férje pedig katona volt. Reggel 5 órakor mindig felkelt és főzött csáját (teát), amiből mi is kaptunk. A lányokkal az őrszolgálat miatt alig találkoztunk, mégis az egyiktől még fényképet is kaptam, búcsúzóul mikor továbbvonultunk. Bizonyára megtetszetten neki.

A Dnyeper szélesebb volt, mint a Duna és volt benne olyan sziklás sziget, ahol nekünk másodmagunkkal kellett őrködnünk, a folyó túlsó partján való mozgásokat figyeltük távcsővel. Az oroszok úgy tettek bennünket többször próbára, hogy összekötöttek egy-egy szár kévét és a vízbe dobták, olyan volt mintha katona úszott volna a távolban. A vízpart homokos volt, ami úgy acsargott mikor ráléptünk, mint a hó, amikor nagyon hideg van. Így szinte lehetetlen volt észrevétlennek maradni.

Így múlt el a fiatalságom, mindösszesen 8 hónapot lehettem itthon, mikor 1944-ben újra behívtak SAS behívóval. A kiképzés Budapesten történt, úgy két hónapig tartott. Harckocsi kiképzést kaptunk. A Párkány-Nána vasútállomáson láttuk, ahogy a németek rengeteg jószágot hajtanak ki az országból. A vagonjainkat folyamatosan támadták a repülőgépek. A karácsonyt már Németországban töltöttük. 1945-ben hadifogságba estem. A Bergeni korábbi koncentrációs táborba kerültünk, ami immár hadifogolytáborként üzemelt. De ekkor még érdekes módon az angolok egy hónapig engedték viselni fegyvereinket. Egyszer csak jött a parancs, hogy le kell szerelni bennünket. Így hivatalosan is foglyok lettünk. A fogságban legtöbbet semmitmondó „gezemüze” levest kaptunk. Reggelre egy kisszelet kenyeret egy dekagramm vajjal vagy ugyanennyi lekvárt és ezzel kellett kibírni délig. Délben meg adtak egy nagykanál levest, amiben azt sem tudtuk mi van, de megettük, mert éhesek voltunk. Estefelére már alig láttunk az éhségtől, olyan volt mintha ködbe néztünk volna. Sok ember cigarettáért eladta az ételt, én sosem tettem ilyet inkább lemondtam róla. Tíz embernek közöttük nekem és öcsémnek Lacinak is kivette a manduláját egy Ádámfi József nevű délvidéki orvostársunk. Ez még inkább növelte szenvedéseinket.

Volt úgy hogy olyan épületben szállásoltak el, mint egy hordó, a falak vaslemezből voltak. A járőröző angol katonák talán szórakozásból belelőttek a lemezfalba, aki a túloldalon feküdt azonnal meghalt.

Úttest vastagságú két méter mély árkokat ástak gépekkel, amibe a holtesteket dobálták. Mikor megtelt a gödör jött a földtúró és rátolta a földet. Később már csak emberszélességben ásták a gödröket. A halottakat szalmazsákba húzták és a végén papírcédulával ráírták, hogy ki az. Erről szörnyű még beszélnem is!

dosa-alajos-4.jpg

A parancsnokunk Bercsényi László páncélos ezredes rendkívül jóvágású és remek ember volt. Ő próbálta intézni mielőbbi hazatérésünket. Egyszer csak szólt, hogy készüljünk, mert megyünk haza. Ki is vonultunk a vasútállomásra háromszor, de nem vettek át bennünket, így nem térhettünk haza vissza kellett mennünk a táborba. Negyedére aztán csak eljött a mi időnk is, testvéremmel Dósa Lászlóval együtt 1946 októberében kerültünk haza. Feleségemnek egy cigányasszony pont aznap jósolta meg, hogy útban vagyok és haza fogok térni. Ekkoriban ők a család többi részéhez költöztek Fejér megyébe, de ennek a hírnek és egy belső megérzésnek a hatására elindult Jászárokszállásra. A keleti pályaudvaron hallotta meg, hogy sok katona tért haza és valóban rengeteg katonát lehetett látni. Karján a kisfiammal Lalival a fényképemet mutogatta nekik és volt olyan aki felismert és mondta „a maga ura is velünk volt és elindult haza”. A Vámosgyörki állomáson árokszállásiak cukorrépát rakodtak. Szántó Lojzi aki szintén az Ágói úton lakott elmondta nekem, hogy feleségemék nincsenek itthon, mert a rokonokhoz költöztek. Ugyanekkor tért haza az ő testvére Laci is akivel együtt voltunk hadifogságban. Hazaértem és édesanyámék Liszt Ferenc utcai házába mentem. Egyszer csak estefelé nagy meglepetésre kisfiam Lalika beszaladt az ajtón. Újra egymásra talált családunk.

A háborús történeteket később gyermekeim is nagyon szerették hallgatni, mindig kértek, hogy a háborúról beszéljek, akkoriban folyamatosan is tudtam mondani ezeket, de mára nagyon sok mindenről elfeledkeztem, néha még ugyan eszembe jutnak.

6 évig voltam oda, pontosabban 2 hónap híján, ezért a kárpótlásként is csak 500Ft-ot kaptam a hat évemért. Hát ez volt az én háborús történetem.

Elmondta: Dósa Alajos

Lejegyezte: vitéz Balogh Balázs